Magyarország túra 4.nap,Magyarország túra 4.nap - A nagy felhőszakadás

2007.06.04 Hétfő Makó 18°C

Végre pihenés

Ma reggel végre tudtam egy jót aludni. Nem fáztam a sátorban, a fáradtság ellenére ki tudtam kapcsolni, csend volt és mély alvás. A telefonomon beállított ébresztő zenélt csak szüntelenül a szomszédok örömére. Először azt sem tudtam hol keressem a sátorban uralkodó „rendezett rendetlenségben”.

Szomszédsátorban Rones barátom sem tud tovább aludni, pakol, készülődik. A hajnali nap sugarai fénnyel töltik meg a kempinget, a környező erdős, parkos területen ébredező természet hangját csak a műúton robogó járművek erős zaja szakítja néha félbe. A pakolásunk és halk beszédünk neszére a többiek is kezdenek előmászni az egyébként teljesen üres kempingben. Ha már minősítettem az előző napi szálláshelyünket, akkor a makói kempinget is kell :

kemping környezete – 9
kemping árak – 8 (2000Ft összesen, mindenkinek!!!)
kemping mosdó-wc kicsit tábori – 4

reggeli ébredés — teljesen üres kemping közepén

Indulásra készen, „frissen”, fotózkodunk, és élvezzük a reggeli napfürdőzést, titkon reménykedve, hogy egész nap ilyen lesz az idő. A makói Tesconál reggelizünk egyet, a benzinkútnál mindenki megeteti a lovait, felkészülve az aznapi pár száz kilométeres távra.

Határőrök

Szegedre érve, amúgy csak lassan haladunk keresztül a városon, hogy lássunk belőle valamit, bár itt most nem terveztünk be megállót. Szegedet elhagyva, Röszke közelében határőrök és polgárőrök állítanak meg minket egy fehér Lada Niva terepjáróval. Hirtelen fékeznek és úgy pattantak ki az autóból, mintha filmet forgatnának, vagy mint mikor megtalálták a régen keresett, körözött bűnözőket. Kicsit meg vagyok ijedve, hiszen nem sok rendszám van a motoron, lehet, hogy itt lesz vége a túrának számomra?! ….ugh, nem nagyon szeretném!

Rones előre motorozik, megáll előttem, engem meg a többiek olyan rutinnal vesznek körül mindenféle gyanús mozdulat nélkül, takarva a rendszámom üres helyét, hogy szinte egy negyedórás igazoltatás, és jó kedélyű beszélgetés után sem esik le a határőröknek, hogy nincs fent az a pici fehér tábla a motor hátulján. Hiába, nem is akarom bántani szegényeket, ennél sokkal durvább és határsértőbb dolgokkal kell foglalkozniuk, figyelniük kell a határ-menti forgalmat, és még ki tudja mikkel találkoznak naponta.

Lejelentenek minket rádión a központba, tudatván a többi határőrrel, hogy egy kisebb motoros csapat járja a környező településeket, határ menti utakat, és én csak később döbbentem rá, hogy valóban figyelnek minket. A nagy testvér figyel ránk akkor is, mikor nem is gondoltam volna. Nyomatékosan megkérnek minket, hogy az ellenőrzés alatt ne készítsünk fotókat, mert különben arról is jelentést kell leadniuk. Mi természetesen törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, így látványosan törli Zoli a fotókat a gépéről, mutatva az egyik határőrnek, de természetesen azért csinálunk még úgy képeket, hogy ne lássák, és nekünk is maradjon ebből az élményből.

Szép napsütésben búcsúzunk el a határ őreitől, folytatva utunkat Ásotthalom, Kelebia felé.

Tovább „aprítjuk” a kilométereket magunk alatt, miközben érdekesebbnél érdekesebb nevű településeken haladunk keresztül. Vezetem elöl a kis csapatot, tesztelem a PDA-t, és az I-Go szoftvert, mennyire lehet használni ilyen körülmények között, mennyire jelzi pontosan az utakat, földutakat. Sajnos azt kell mondjam itt a határhoz közel eső települések környékén elég sokat téveszt, de még így is remekül vezet minket.

Nézem az utat, szemben szörnyű nagy szürke felhőket látok gyülekezni. Feltámad a szél, ennek fele sem tréfa, ismét „fürdeni” fogunk –gondolom magamban- . Erre azért lelkileg is fel kell ám készülni, mert nem mindenki bírja viselni a kellemetlen vizes áldást a sisakjában, és a nyakában csordogálva, úgy hogy közben csúszkál a motor alatta. Szerencsére engem nem zavar, kihívás minden ilyen jellegű természeti jelenség számomra.

A legnagyobb vihar készülődik…

Félreállunk egy útkereszteződésben, ahol a mellettünk lévő útépítésről folyamatosan felkavarja a homokot és a cement szerű fene tudja mit a szél, oly annyira hogy szinte nem lehet látni sem egymást. Kellemetlen kimondani ebben a szélben minden szót, mert cserébe sercegő fogakat találsz a szádban. Mostanra már tudom, hogy ha a mellettem lévő réten, az eddig békésen legelésző szürke marhák ha kezdenek lefeküdni a földre, és egymáshoz bújnak az mit is jelent. Vihart, de nem kicsit, nagyot!

Bátrak vagyunk és indokoltnak látjuk a megállást, lévén a közelben semmilyen olyan védett hely sincsen, ahol ennyien be tudnánk állni a szakadó eső elöl. Baját tűzzük ki célpontnak, mint a közelben elhelyezkedő legnagyobb települést. Az út itt kezd olyan lenni tovább motorozva a csepergő esőben, mintha márványon haladnánk. Rones még félre is áll, hogy ellenőrizze a guminyomását, mert azt gondolta defektet kapott. Egyre jobban kezd esni, szemben, az úti célunk irányában kettő hatalmas szürke tölcsért vélek felfedezni, amiben óriási dörgések kíséretében villámok cikáztak. Mit is mondjak, félelmetes, és ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam azon, hogy mennyit kockáztat az ember egy-egy hobbyjáért. Nekem ez már kicsit sok volt, és mivel nem tudtunk volna az eső elöl más utat találni, kénytelenek voltunk belemenni ebbe a szürkeségbe.

Katymár magasságában végül is utolér minket a végzet, ha lehet így fogalmaznom. Egyszer már jártam ilyen mértékű felhőszakadásban, 2005 augusztus 20-a volt, és akkor is motorral voltam, de akkor is valami olyasmire vágytam, hogy egyszer vége lehetne már, elég volt ennyi. Elmesélni nem is nagyon lehet, inkább csak ahhoz lehet hasonlítani, mikor egy kellemes strandolós nap után az ember tart hazafelé egy szál fürdőruhában mondjuk a Balaton partjáról, nyakába szakad az ég, jégesővel, meg minden kellemetlen tulajdonságával együtt, és csak tehetetlenül, szétázva sétál tovább.

A motor csúszkál, lejjebb veszek a tempóból, lassítok, a tükörbe pillantva egyre jobban maradnak le a többiek, egyre nagyobb követési távolságot tartva egymás között. A mezőn mellettünk hatalmas dörgések mellett a villámok cikáznak, csapódnak bele a földbe, a magasabb fákba. Az utat két oldalról szegélyező fák meghajlottak az őket tépázó szél alatt, koronájukkal, mint hatalmas karokkal beterítve azt. Félve attól, hogy valamelyik oldalról, kiszámíthatatlanul becsap a villám valami magasabb tereptárgyba, folyamatosan középen próbáltunk haladni a nem éppen túl jónak mondható aszfaltburkolaton.

Abban reménykedtem, hogy mindenki szerencsésen meg fogja ezt a helyzetet úszni, a lehető legnagyobb biztonságban, és majd hatalmas emlékként fog megmaradni a tovafoszló többi rossz emlékkép között. Mint minden rossz mesének egyszer ennek is vége kell hogy legyen, mert bár többször próbáltunk megállni a kistelepülések kocsmáinál, végül hamar beláttuk, hogy felesleges idegen emberek jól bejáratott életét felzaklatni végeláthatatlan takarítással, amit okoztunk volna betértünkkel.

Baja táblát meglátva fellélegeztem, mérhetetlen biztonságérzetem támadt. Meglepődtem viszont azon, hogy előttem keresztbe rendőrautók álltak a városba vezető főúton, tűzoltóautó szivattyúzta a hömpölygő fél méteres vizet, mezítlábas emberek sétáltak az utcákon szétázva, de legalább csendesedik a felhőszakadás.

Egyenesen a Tesco fedett kijáratához parkoltunk be, ahol ki tudjuk önteni a csizmákból a vizet és száraz cuccokra cseréljük az elázott ruháinkat. Rögtönzött ebédet tartottunk a DonPepe pizzériában, a bejárat melletti teraszon. Az emberek úgy néztek ránk, mintha valami idegen lények akarták volna elfoglalni az áruházat.

Bajánál búcsúzunk Zolitól és Évitől, mivel nekik nem volt esőruhájuk, teljesen szétáztak, de megbeszéltük, hogy a mai estét együtt töltjük, meghívást kaptunk vacsorára tőlük.

Maximális tiszteletem nekik, hogy még ebben a helyzetben is feltalálták magukat és kitartóan végigjöttek a nagy felhőszakadáson keresztül.

Innen már az esőkabát lekerült rólunk és csapattunk a vizes, a naptól egyre jobban felmelegedő úton Mohács felé, a komphoz.

Újmohács-Mohácsi kompot természetesen lekéstük, éppen pár perccel az indulás után értünk megint oda. Sebaj, legalább végre iszunk egy kávét, mert a lassan melegedő levegő és a gőzölgő, párolgó aszfalttól szinte bealszom. A kávét kortyolgatva beszélgetésbe elegyedünk a várakozó autósokkal, fotózunk és a felhajtó rámpa mellett állva megdöbbenek a látványtól. Két fejfát pillantok meg mécsesekkel, virágokkal, két kisgyerek fotójával. Nem is rég történt meg az a baleset, melyben a két kisgyerek életükkel fizetett a szülők felelőtlenségéért. Összeszorul a torkom és érthetetlenül állok az események előtt. Nem értem hogyan történhet meg ilyen, hogy lehetnek ennyire ostobák az emberek.

Hercegszántói testvérpár (Grézló Brendon és Richárd)

A másik oldalon viszont, ha szerencsénk van nyitva lesz a szoborpark. Látogatásunk előtt száraz zoknit és pólót cserélek tervem szerint. Nem bírom elviselni tovább, a belülről vizes csizmámat és a hátamra tapadt vizes pólót. Finom kávé után szépen, lassan visszaér a nagy teknő a mi partunkra, megkezdjük a beszállást. A komp magasba emelkedő, mélyen duruzsoló kéménye mellől bámulom a Dunát. Mennyire békés és vad egyben, milyen gyors a sodrása, ezek a gondolatok a cikáznak fejemben.

A túlparton tartunk egy pihenőt, még mielőtt teljesen felfáznánk a vizes cuccainktól, igyekezünk megszabadulni azoktól, és száraz ruhát öltünk magunkra. Megérkezünk egy nagy vaskapuhoz, az emlékhely bejárata elé, de zárva találjuk.

A mohácsi csatamező temetkezési helyén a csata 450. évfordulóján, 1976-ban nyílt meg a történelmi emlékhely. Az ország sorsát megpecsételő vesztes csatában mintegy 28 ezer magyar vitéz halt meg, az emléküket idézik a park szobrai.

A tömegsírok között II. Lajos király, Tomori Pál, Kanizsai Dorottya, Szulejmán szultán és sok-sok névtelen vitéz fából faragott szobrát láthatjuk. Alkotójuk Király József, Kiss Sándor, Kő Pál és ifj. Szabó István szobrászművész volt. A kis udvart Illés Gyula törött virágra emlékeztető szökőkútja díszíti. Az átriumos épületben vannak a kiszolgáló helyiségek, ezt és az egész emlékhelyet Vadász György Ybl- és Kossuth-díjas építészmérnök tervezte.

Gyönyörűen elkészített vas bejárati kapu előtt készítjük el a képeinket. Állunk de a kapu másik oldalán a csendbe burkolózott park néz velünk szembe.

Kislippó, Magyarbóly, Beremend után Villányban megállunk Baumstark pince előtt, Imiéknél, kipihenni a fárasztó motorozást.

Elfáradtunk mind a hárman, Villánykövesd, Palkonya, Kozármisleny érintésével,

a mai estét végül közös döntés alapján és Vegas barátunknak köszönhetően Bogádon fogjuk tölteni.

Megérkezésünkkor Évi, Vegas párja rögtönzött melegvacsorával fogad minket, friss kenyérrel, töltött káposztával. Sok ember tanulhatna vendégszeretetet, a túránkhoz csatlakozó remek „tanáraimtól”, akiket ezalatt az út alatt ismertem meg.

Én már így a nap végén semmi másra nem vágyom, mint egy jó nagy zuhanyzásra, és egy vízszintes helyre, no meg egy hatalmas pihentető alvásra.